A testvéri szeretet tragikusan szép példája áll előttünk.
A fotó több évtized homályából idézi fel a testvéreket. Fiatalon, gondtalanul, derűvel telve álltak a rég eltűnt míves evangélikus fatemplom tornácán a Bagolyvár utca végén. Szemesiekké válva élték az életüket, amelyben a felnőttkor, házasság, napi feladatok és gondok jöttek, mentek.
Mindketten vállaltak közéleti feladatokat, önkormányzati képviselőkként, Mártika a hagyományra épülő Hunyady-díj Bizottságban való részvételével, hitéleti aktivitásával, Árpád a KHT vezetőjeként elismerést, megbecsülést vívott ki.
Mindketten a közösséget szolgálták. A világot talán különbözően szemlélték, de a családi, testvéri szeretet, mindig erős kötelék volt közöttük. Alig egy hete telefonhívásomra Mártika elárulta, hogy nem érzi jól magát, de nem hittem, hogy ez többet jelenthet egy megfázásnál. Hét végén többször hívtam, de nem sikerült elérnem. Máskor első csörrenésre felvette a telefont. Hétvégén jutott el hozzám a hihetetlen hír. Mártikát betegsége a kórházba, majd a másvilágra ragadta. Fivére Árpi ezt a lesújtó eseményt elviselhetetlennek érezte és szervezete felmondta a szolgálatot. A testvéri összetartozás olyan erős volt, hogy a „Nagy Útra” is követte húgát.
Kedves „fiatalok”, így a 70-es korosztályból. Emléketeket megőrizzük.
Kiss Laci és Emőke