Életének 91. évében, 2026. március 10-én elhunyt Tahy Péter Béla, akit egész életében a családja iránti szeretet és a közösségért végzett csendes, kitartó munka jellemzett.
1936. január 23-án Pécsett született Visy Dóra és Tahy Béla elsőszülött gyermekeként. A kor szokásainak megfelelően, fiúgyermekként édesapja vallását követve a római katolikus hitben a Péter Béla László névre keresztelték. Testvérei: Béla (1939-2021) és Imre (1949-1995).
Balatonszemes nélkül erre sem kerülhetett volna sor, hiszen szülei – minden bizonnyal – itt találkoztak első alkalommal, talán éppen a Fürdőegyesület valamelyik társasági rendezvényén.
A Balaton és különösen Balatonszemes volt élete központja. Nyugdíjasként ez volt hivatalos lakhelye és – kora tavasztól késő őszig – mindennapjait itt töltötte, csak a téli hónapokban lehetett Budapestre csalogatni.
Boldogan emlékezett vissza azokra az évekre, amikor – a világháború miatt – a család Balatonszemesre költözött. 1945 és 1947 között itt járt elemi iskolába. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy aktív szerepet vállalt a Balatonszemesi Fürdőegyesület 1990-es években történt újjáalakulásában, továbbá a közösségi élet szervezésében.
Középiskolásként Budapesten a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban tanult, ahol 1954-ben érettségizett. A természettudományok vonzották elsősorban, bár egész életében a történelem iránt is érdeklődött. 1952 és 1954 között rendszeresen részt vett a Középiskolai Matematikai Lapok feladatmegoldó versenyein. A gimnáziumból egyenes út vezetett az ELTE Természettudományi Karára, ahol vegyészként szerzett diplomát 1959-ben.
A Tungsram Váci úti gyártelepén, az izotóp laborban kapott munkát, ahol az izzók, illetve nemesgáz fényforrások fejlesztésével, gyártástechnológiájával foglalkozott egészen az 1989. évi nyugdíjazásáig. Munkáját megbecsülés és szakmai elismerés kísérte. Többször kiküldték Moszkvába, Drezdába.
Munkájához kapcsolódóan élete során örök barátságok köttettek a Vasas SC Természetjáró, illetve Tungsram SC Tájékozódási Futó Szakosztályának tagjaként. 1980-tól az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Sugárvédelmi Szakosztályának és az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesületének (ETE) szaküléseit nyugdíjasként is rendszeresen látogatta.
A sors úgy hozta, hogy kétszer házasodott: előbb dr. Jankovics Annával (Jancsi), majd Borbély Juliannával (Judit). Gondoskodó apa, büszke nagypapa és dédnagyapa volt, aki mindig jelen volt szerettei életében.
Első házasságát 1963-ban kötötte, ami nem is volt olyan egyszerű, mivel az egyházi szertartás napját megelőzően a menyasszony vakbélgyulladást kapott. Akkor a vőlegény kénytelen volt a templom kapujából hazaküldeni az esküvőre érkező násznépet. Másodszorra azonban már minden rendben ment. Budapesten a Városligetben, a jáki Szent László-kápolnában örök hűséget esküdtek egymásnak. Három gyermekük született: 1964-ben Zsuzsanna, 1965-ben Ágnes és 1968-ban Péter.
Életének egyik legnagyobb próbatétele volt, amikor drezdai kiküldetése alatt feleségét – egy tragikus baleset következtében – 1977-ben elvesztette. A tragédiát követően – szülei, keresztszülők és barátai támogatásával – szeretetben, felelősséggel és rendíthetetlen kitartással nevelte fel három gyermekét.
1983-ban hozta össze a sors Borbély Juliannával. Balatonszemesen kötöttek házasságot, Olofsson Placid atya áldásával, aki családi jóbarát volt. Ettől kezdve élete végéig hűséges társai voltak egymásnak. Felesége szeretete és gondoskodása erőt adott számára nyugdíjas éveiben, és ismét teljessé tette mindennapjait.
Mindig meggyőződéssel gyakorolta vallását. Rendszerváltás előtt mindig más templomban vett részt a szertartásokon. Vidéki, külföldi kirándulásokkor boldogan kereste fel a helyi katolikus templomokat. Még az sem zavarta, ha emiatt elkésik egy versenyről. Utolsó éveiben a Balatonszemesi közösség és budapesti Szent Adalbert Plébánia Keresztény Úriemberek Társaságának tagja volt. Aktívan támogatta Musits Antal (Tóni atya) áldozatos munkáját a lágymányosi közösség összekovácsolásában. Szemesen szombatonként, apjától örökölt hagyomány szerint, gondoskodott a Bagolyvár utcai kápolna körüli terület rendbetételéről.
Békés természetéből fakadóan és Szemesért munkálkodva mindig arra keresett megoldást, hogy a község lakóinak és a nyaralótulajdonosoknak az érdekeit összeegyeztesse, a település fejlődjön és a kulturális értékek megmaradjanak. Balatonszemesi patriótának számított a Fürdőegyesület tagjaként és elnökségi tagként. 2002–2003-ban megbízott elnökként végzett társadalmi tevékenységet. Az önkormányzati ülések megszokott résztvevőjévé vált. Tanácsaival rendszeresen formálta Szemest. Eredményeit 2003-ban a Hunyady-díj odaítélésével ismerték el.
Gyerekkorában szeretett bele a vitorlázásba. A habokat szelve örök barátságok kötődtek a Fináczy, Módly, Verebély és Frenreisz családok fiataljai között, akik jolléival sokat vitorláztak. A II. világháború után csak versenyszerűen, egyesületben lehetett hajózni, ezért öccsével, Bélával a Vasas SC-ben vitorláztak együtt és még Budapesten a Dunán is vízre szálltak. A Lágymányosi öböltől az Árpád hídig szelték a habokat a kis molyban. A Balatonon kalózzal, majd sztárral versenyeztek. A díjak, eredmények nem érdekelték, de nagyon szerette a versenypályákat teljesíteni. Túrázáskor is az optimumra törekedett. A Vasasból a Videoton Balatonalmádi telephelyére került motoros vezetőnek, és az ERDÉRT-hez edzőnek, de számos más egyesülettel tartotta a kapcsolatot:
● A Magyar Vitorlás Szövetség megbecsült tagjaként hol versenyeket rendezett, hol bíráskodott, illetve a Minősítő Bizottságot is vezette.
● Gyermekeit és számos más fiatalt bíztatott a vitorlázásra, a természettel való csendes, harmonikus együttlétre.
● Vitorlás gyerektábort szervezett a Túravitorlás Sportklubbal.
● Béci kérésére – amíg egészségügyi állapota engedte – versenyrendezést vállalt a Spartacus Vitorlás Egyesületnél Balatonföldváron.
Családjának vett hajója a fából készült, építési hibás Délceg 25-ös jolle volt, amit kora tavasztól késő őszig folyamatosan – még gyenge szeles verseny közben is – nagy élvezettel javítgatott. Éveken keresztül ezzel a hajóval túrázott, versenyzett és ápolta a 25-ös flotta hagyományait.
Később, gyermekeivel együtt építette a Bagolyvár nevű 25-ös jolle-t, amivel már túl sok versenyen nem tudott részt venni, mert egy vihar kisodorta a Balatonszemesi szabadstrand köveihez. A hajó sérüléseit ötletesen kijavította, de csípőprotézise miatt már keveset használta.
Sokáig sorolhatnánk balatoni élményeit, de nem csak ez töltötte ki szabadidejét.
Feleségeivel, gyermekeivel – főleg a vitorlás idényen kívül – gyakran járták az erdőket, síeltek, gyalogtúrákon vettek részt. Ezekben a közösségekben újabb barátokra, meghatározó élményekre és olyan pillanatokra lelt, amelyek végig kísérték életét.
Akik ismerték, egy nyugodt, megfontolt, belső tartással rendelkező embert láttak benne. Nem kereste a figyelmet, mégis jelenléte biztos pontot jelentett mások számára. Szavai súlyosak voltak, mert mindig megfontoltan, őszintén szólt. Életében az egyszerű, de valódi értékeket tartotta fontosnak: a családot, az emberi tisztességet, a munkát és a természet közelségét.
Emlékét szeretettel őrizzük, hálásak vagyunk mindazért, amit adott nekünk – példát, tartást, csendes erőt és sok közös élményt. Hiánya fájó, de élete gazdag örökség, amely tovább él mindazokban, akik szerették és tisztelték.
